Nagynehezen elővett angolkönyvem böngészésénél, mikor már elolvastam 6 sort, nekifogtam olvasgatni a cédrusról, hogy legyen valami fogalmam, mi is az. Eldöntöttem, hogy megértem a darabot, és a buzgón szerzett tudásommal - hogy ez egy fa, nemis tudom hol honos, de van a himoláján is, és hogy 3000 évet elél, 50 év előtt nem nagyon terem - beültem harmadszor is az előadásra.
Legelőszőr szembecsapott a szotyizós-jósólós hangulat, ami előrevetítette a darabban megjelenített degradált világképet. Épp a legnempénzesebb időszakomban megvettem a szotyit, ettük, rágtuk, pattogtattuk, és dobigáltuk a héját a földre - ilyen lehetőség is csak egyszer van, hogy színházban szemeteljünk -, ami mégjobban éreztette a nemtörődöm - rothadókultúrás! - elcseszett világunkat.
(Sok mondat elé nem fogom, de értsétek oda: ) Szerintem, a korlátozott, kitörhetetlen lelki-testi világról szólt az egész. A regényíró felruházta az általa legfontosabbnak tartott elmélettel a szereplőit, hogy mindenben a pozítívumot lássák - ebben ő hisz, de nem tud így élni. Korlátozott minden mozdulata, lépései, saját agyszüleménye, álomképe marasztalja ott, irányítja őtt. A korlátok között tud csak alkotni, pár gondolatát ismételgeti, amit nagyon beakar szőni a darabjába, de nem képes azoknál többre gondolni. Megjelenik a kopasz buddhista, aki lehetne a legboldogabb, de ő is ugyanúgy elvan a szépségével, a földi dolgokkal. Filozófiára alapozva derül ki, hogy ők nem képesek kilépni zártságukból.
Először is, Platón dualista világelmélete tárul elénk, hogy a legfőbb jó elérésével lehetünk boldogak. A boldogság, igen...: megházasodik a két ember. Ami örömmel járna, a társkapcsolatok magas szintje, ahol boldogak lehetnénk, de lelövik őket. Kétszer. A másik pedig az elszakadás a materiális világtól: az alkohol. A részeg zöldbiciglis, aki már-már elvan szállva a világból, de hajít egyet a biciklijén, ez sem valósúl meg.
Nemtudtam - és most sem - mit kezdeni a babás és táncos jelenetekkel: de azok is, ugyanezt az elszakadhatatlanságot sugallják, a táncosok, akik tánccal szintén extázisba eshetnek, de letakarják e fejüket, és a baba, aki a gyerekkor végtelen világában él, őt is lekorlátolják: felöltöztetik.
Nem tudnak semmit sem megvalósítani, nem tartanak ki a próbálkozásaiknál... egyedül csak a megbolondúlt lény tud boldog lenni: Matyi. (vagy kicsoda... a kutyás arc)
A tajgai szépség - akinek a melleit homokba megformálta az író - ő meghal. Talán ő van a jelenet végén, aki átkel a boldog halálba.
Na igen, a vége... amit még mindig nem értek. Biztos az elmúlás... ha kell ennek magyarázat, akkor: minden amit az életben elértünk, amiket neveltünk, a lábunk elé hull a végén... és azzal annyi.
Technikailag... a ritmusok nagyon jól kijöttek, bár én kidolgoztam volna az étekzésnél, a tányér koccanásoknál is egy ritmust... volt is egy-egy, az morzsáló kis szalvetta és a poharak lerakásánál. Nem jött ki jól a kiesés a darabból... nem volt élethű, ahogy leszólták egymás jeleneteit. A vége pedig ismét nemtudott lekötni... de ez lehet az elmúlás semmiségére vonatkozó unalom, érdekességtelenség.
Nagyon szép volt, ahogy az elején ropogtak a szotyik, a terem akkusztikája nagyon hatásossá tette... minden roppanás kellett oda, mindegyikben volt érzés.
No de végülis kell hinni valamiben, a buddhista ült a legmagasabb helyen, a cédrus fa koronája alatt:)
há
