2010. okt. 25.

„Ratatatatatatatata”


Hétvégén alkalmam nyílt életemben először operettre menni. Mást vártam- mást kaptam. Valahogy sokkal szárazabbnak képzeltem el, és hogy csak áriáznak benne. Az a része megvolt most is, csak sokkal több jött át, mint amire számítottam!
Kezdve az elejétől, ami szerintem nagyon vagányul volt megoldva! Volt egy átlátszó függony, amit néha átvilágítottak- a többi statiszta állt hátul- és egy vagány kissé mesebeli hatást adott az egésznek, aztán felrebbent és már nem lehetett visszatáncolni, a műsor kellős közepében találta magát az ember. A kavalkádban, a sok régi szép ruha közt, a boldog és egyben fájdalmas hangulatban, ami nem tört egyből a felszínre, csak idővel bontakozott ki.
Persze nehezítette az egészet az, hogy románul volt, de a lényeget mindenki megértette.
Egy ideig azt figyeltem, hogy milyen a színészek arca, a mimikájuk, bizonyos helyzetekben jól csinálják-e, és sikerölt felfedeznem pár bakit, pl. a tánc közbe az egyik táncosnő majdnem felborította a széket a lábával. Aztán nem bírtam egy idő után így nézni az előadást, végül is saját akaratomon kívül magával ragadott a hév és majdhogynem tátott szájjal néztem.
Az a jelenet pl nagyon tetszett amikor Edvin és Szilvia „reménytelen szerelmük”-ről énekeltek, „vitáztak”. Szilvia belátta, hogy a társadalmi különbségek miatt egy gróffal nem lenne boldog jövője, bármennyire is szeretik egymást és bármennyire összeillenek nem TUD működni. Az a rcmimikájuk és a mozdulataik is végig olyanok voltak, hogy teljesen átjött a közönségnek, végül is olyan szívszaggató volt és a hatást elérte, persze szerintem ezeket a jeleneteket az egyik legnehezebb dolog eljátszani, mert- végül is attól függ, hogy a színészek mennyire ismerik egymást- de egy szerelmes jelenet eljátszása szerintem nem semmi. Szerepelni könnyű, átérezni már kevésbé, főleg ha csókolózniuk is kell, de szerintem sokkal hatásosabb, ha nem „csattognak” olyan gyakran a csókok!
Amikor megjelent Dancs Annamari... Hát... Nincs bajom magával a nővel, de egy ponton nem tudtam eldönteni, hogy a szerepét túljáttsza vagy akit játszik az tényleg ennyire nem a földön jár, ennyire hisztis, elkényeztetett és szeleburdi. Minden esetre illett hozzá és nem úgy tűnt, mint aki túljátssza.
A színdarab fénypontja szerintem a sebesült katona volt! Hát az valami isteni! Nagyon vicces volt! Akit nem érdekelte az előadás az is megjegyezte azt, hoyg Ratatatatatata.
Nos ez a katona, akárháynszor bejött a háborús élményeit mesélte el, először kérték rá, aztán már akkor is mondta, amikor nem kellett! Ő csak annyit mesélt el, hogy jött az ellenség és csak annyit lehetett hallani, hogy „ratatatatatatata ratatatatataa” és egyre jobban bevadult, mindig le kellett állítsák. És nem volt elcsépelt az egész, vicces volt! Nem vitték túlzásba. Akárhányszor megjelent színen azt vártuk, hogy mikor kezdi el megint mesélni.
A táncok se voltak semmit, abból... a végén tetszett nekem a legjobban amikor megoldódtak a bonyodalmak és már oylan jobb volt a hangulat is. Aztán mikor bevonultak a katonák és csillogó repülő valamiket lőttek rájuk és azok olyan szépen lassan estek le, pörögtek... olyan szép volt!
Kissé tényleg megúntuk már a végére, az pl. fárasztó volt mikor majdnem mind külön búcsúztak tánccal, de kellemes élményekkel távoztunk. S még mai napig emlegetjük azt, hogy : „Ratatatatatatata”!

Doró

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése